1. rész
Az ókortól az ipari forradalomig
Az épületgépészet története nem csupán technológiai újítások sorozata, hanem maga az emberiség fejlődésének egyik lenyomata is. Az a törekvés, hogy otthonaink kényelmesebbek, egészségesebbek és praktikusabbak legyenek, mindig is mozgatórugója volt a civilizációnak. A csatornázás, vízellátás, fűtés és szellőzés mind-mind olyan kihívások voltak, amelyekre különböző korok különböző válaszokat adtak – gyakran meglepően ötleteseket. Cikksorozatunk első részében az ókortól az ipari forradalom hajnaláig tekintjük át az épületgépészet történetét, egyaránt fókuszálva a műszaki fejlődésre és az emberi találékonyságra.
A kezdetek: a víz megszelídítése az ókori civilizációkban
Az asszírok vízvezető rendszerei – mint például az i. e. 7. században épült, 80 km hosszú Jerwan-akvadukt – olyan pontossággal és tervezéssel készültek, hogy ma is a mérnöki zsenialitás lenyűgöző példái. A Jerwan-akvadukt a világ egyik legrégebbi ismert vízvezető rendszere, amelyet Sennacherib asszír király építtetett Kr. e. 703–690 között.
Egyiptomban a Nílus áradása határozta meg az emberek életét. Bár központi vízellátó rendszereket még nem építettek, a vízmozgatás technikái – mint a shadoof, egy karos vízemelő eszköz – már megjelentek. A piramisépítések során használt hűtési eljárások, légáramlatokra épülő szellőztetési trükkök is az első gépészeti megoldások közé sorolhatók.
Görögök, rómaiak – a komfort forradalma
A hellén világ és a Római Birodalom már valóban építettek az épületgépészetre. A görögök városi fürdőket, csatornákat, csapadékvíz-elvezetést terveztek, a rómaiak pedig minden addigi rendszert túlszárnyaltak. A római vízvezetékek – például az Aqua Appia vagy az Aqua Claudia – friss vizet juttattak a városokba, miközben a csatornarendszerek (mint a Cloaca Maxima) elvezették a szennyvizet.
Padló- és falfűtés az ókorban
Külön említést érdemel a hypocaustum: ami az ókori római lakóépületek és fürdők központi fűtési rendszere volt, amely kemencével felmelegített levegőt áramoltatott a padló alatt és a falak üregei között, felmelegítette a helyiségek légterét.
Egy érdekesség: a plumbing (vízvezeték) angol szó eredete a latin plumbum szóra vezethető vissza, ami ólmot jelent – mivel a rómaiak ólomcsöveket használtak.
A középkor: technológiai visszalépés vagy rejtett fejlődés?
A Nyugatrómai Birodalom bukása után Európa városai hanyatlásnak indultak. A római épületgépészeti technológia – mivel nem dokumentálták rendszeresen – sok esetben elveszett vagy elfelejtődött. A vízellátás és szennyvízelvezetés rendszereinek hiánya jelentősen hozzájárult a középkori járványok – például a pestis – terjedéséhez. Ám ez nem jelenti azt, hogy a fejlődés teljesen megállt volna. A bizánci birodalom és az iszlám világ továbbvitte, és tovább is fejlesztette a római örökséget. Bagdad, Damaszkusz vagy Kairó városaiban működtek fürdők, vízszállító rendszerek, sőt bonyolult mechanikus szerkezetek is. Európában a kolostorok jelentették a technológiai tudás központjait: vízimalmok, áramszabályozók, víztározók létesültek, melyek nem csak a mezőgazdaságot, hanem az épített környezetet is kiszolgálták. A 12–13. századtól kezdve a városok újra növekedni kezdtek. A vízvezetékek és közfürdők – bár egyszerűbb formában – újra megjelentek. A középkori városokban gyakran ciszternák, nyomás alatti fatörzscsövek, sőt bőrtömlők is szerepet játszottak az ivóvíz eljuttatásában.
A reneszánsz és a kora újkor: újra felfedezett tudás és rendszeralkotás
A reneszánsz korszak újra elővette az antik világ technikai örökségét, és azt modern eszközökkel gazdagította.
Leonardo da Vinci tanulmányai között találhatunk vízkiemelő szerkezeteket, csővezeték-terveket, sőt olyan szellőztetési megoldásokat is, amelyek az épületek belső levegőminőségét próbálták javítani.
A 17–18. századra már sok város saját vízellátó rendszert épített ki. Londonban például az ólomcsöves, mechanikus szivattyúval működtetett vízhálózat már több ezer háztartást látott el. Bár a higiéniai ismeretek még nem voltak teljesek, a technikai eszközök lehetővé tették a fejlettebb épületgépészeti megoldásokat.
A korai modern korban megjelent a csőrendszerek szabványosítása, a szivattyúk ipari gyártása, valamint a hőhasznosítás különböző formái. A kandallókat lassan felváltották az első központi fűtéses megoldások, és a hővezetés-fizikájának megértése új teret nyitott a gépészeti kísérleteknek.
A városok infrastruktúrája egyre bonyolultabbá vált. A gépészet még nem volt külön szakma, de már látszott, hogy szükség lesz a mérnökökre, akik képesek átlátni és összehangolni a különböző rendszereket.
Ekkoriban már érezhető volt, hogy egy új korszak küszöbén állunk – az ipari forradalomé, amely nemcsak a termelést, hanem az egész városi életet, és vele együtt az épületgépészetet is alapjaiban fogja átalakítani.
Blog